MI A KARATE ? - A KARATE TÖRTÉNETE 

MI A KARATE?

A karate több évszázados hagyományra visszatekintő okinavai eredetű harc-, és mozgás művészet. Gyakorlóinak célja napjainkban eltérő lehet. A test és lélek harmóniájának csiszolása, az egész életen át tartó egészségmegőrzés, önvedelmi ismeretek megszerzése, vagy akár az olimpikonná válás is motiválhatja azt, aki belevág. Az eltérő célokhoz való alkalmazkodás azonban megváltoztatja az edzésmódszereket és befolyásolja a mozgásanyagot is. Érdemes tisztázni saját céljainkat, ha karatét szeretnénk tanulni. Számos helyen sajnos összemosódnak ezek a célok, és a karatékák sajnos csak sok éves gyakorlást követően ismerik fel, hogy amit gyakorolnak nem illeszkedik  az említett célok egyikéhez-, így saját elképzeléseikhez sem.
Kezdőként nem baj, ha ezek a célok még nem körvonalazódnak egyértelműen, de az idő múlásával érdemes magunkkal és oktatónkkal tisztázni merre akarunk haladni.

Az Arashi Karateklubban hagyományos felfogásban igyekszünk oktatni, a cél az egészségmegőrzés, a hagyományos karatetechnikák gyakorlása, önvédelmi ismeretek megszerzése. A versenyzői ambicíókat támogatjuk, de csak az alapok megszerzését követően, egy-két éves gyakorlás után.

A KARATE TÖRTÉNETE

A harc története olyan ősi, mint maga az emberiség.  Japán egyik legrégibb krónikájában, a Nihonsokiban, két harcost említenek meg. Nomino Szukune és Taimano Kehaja közelharc demonstrációt tart Szuidzsin császár (i.sz.e 148-29) előtt az ősi fővárosban Narában július 7-n.  „Két harcos bírkózott, felmérték az erejüket, mindketten felemeltek a lábukat és egymásba rúgtak.  Majd Nomino rúgásával eltörte Taimano bordáját, majd a csípőjére taposott és azt szétzúzva megölte.”  Akkor Japánban még nem különböztettek meg a bírkózást és dzsudzsucut. Erre csak sokkal később került sor.  Azonban Kínában, az írások alapján már létezett külön bírkozás és kempó (az ököl módszere) és teljesen más harcművészeti stílusnak tartották.[1]

A karaténak is hasonlóan hosszú története van.  A harcművészet elnevezése (KARATE) azonban nem nyúlik a távoli múltba, hiszen a 20-ik század elején Japán főszigetén nevezték el így hivatalosan.  A harcművészet az ázsiai kontinensről származik, azonban pontos forrása a mai napig ismeretlen.  A Karate kialakulása idején az írásbeliség nem volt jellemző, így a gyakorlók a karate tudást szóban és gyakorlatban adták tovább.

A jól ismert legenda szerint, egy indiai buddhista szerzedes, Boddhiharma (Daruma japánul), Himalaján keresztül Kína Honan tartományba érkezett és ott Csan vagy más névén Zen Buddhizmust és a zazent mutatta be[2].  Emiatt - talán hibásan - őt tekintették a kempó alapító atyjának.  Abban az időben az önvédelem és a harci technikák különösen a kolostorokban voltak fejlettek, mivel az ott felhalmozott értékes kincseket a szerzeteseknek kellett megvédeni.  A Saolin kempó teljes technikai repertoárja a kolostorban alakult ki. A vallásgyakorlatokat is alkalmazó japán verziójú Saolin-kempó, másnéven Sórindzsi kempó, bár igen ősi hatást kelt, igazából a második világháború után alakult ki Szó Dósin (1911-1980) mesternek köszönhetően.[3]

Kínában voltak idők, amikor támogatták a vallásokat és voltak olyan idők, amikor az uralkodók elnyomták a vallásokat.  A Saolin templom is megtapasztalta a fellendülést és a nyomorúságot. Elképzelhető, hogy voltak olyan Saolin szerzetesek, akiknek el kellett hagynia a kolostorukat és máshol találtak menedéket, majd a házigazdákkal megosztottak a tudásukat és harci tapasztalataikat.  Így lehetséges, hogy tudásukból még az átlagembereknek is jutott.  A kinaiak megkülönböztették a „kolostori” kempókat a „kívülálló” (világi) kempóktól.  Az utóbbit taijiquan-nak neveztek, amelyet a civilek gyakoroltak.  A különböző iskolák és fegyvernélküli harc technikák ötvözésén keresztül, egy hosszú törtenelmi folyamat során ily módon fejlődtek ki a mai kínai kempó irányzatok.

Kétségtelen, hogy a kínai kempó rendkívül nagy hatással volt japán és okinavai harcművészetekre. A japán fegyvertelen harci stílusok dzsudzsucu iskolák már ősidők óta léteztek, ilyen a rövid kard technikáinak elhárítására fejlesztett Takenoucsi stílus, melyet az egyik legrégebbi japán dzsudzsucúnak tartanak.  A régi krónika szerint, a kínai kempót a kínai Csen Juan-Ping (1587-1670) mutatta be az Edo kori Japánban.  A Szongsan Saolin templomban edzett kempós nem csak a harcművészetben volt kitünő, de Konfúcianizumusban, Buddhizmusban, Taiozmusban, kalligráfiában, fazekasságban, akupunktúrában és moxa terápiában is jártas volt.  Bár ahogy fent említett, kínai kempó nem eredete a japán dzsudzsucúnak, de vitathatatlanul erős hatással volt rá, táplálta, inspirálta a további fejlődésben. A Dzsudzsucu különösen a fegyver elleni harcra fókuszált.  A 12-ik században a szamuráj kasztok felemelkedésével a kard technikák fontosabbá váltak míg a pusztakezes harci technikák másodlagos szerepét kaptak.[4]

Másrészről a karatét a kinai kempótól eredeztetik.  Nincs olyan írásbeli feljegyzés, amely támogatja ezt a feltévést, következésképpen nem tekinthető bizonyítottnak, de én személyesen hallottam karate mesterektől, mint például 10-ik danos Gódzsú rjús Kuba Josio mestertől, aki Mijagi Csódzsun (1888-1953) tanítását továbbítja és Terada Sigehiro mestertől, aki az utolsó közvetlen ucsidesi tanítványa a néhai Szoke Mabuni Keneinek (1918-2015), hogy nincs különbség a kínai kempó és az okinavai karate között, csupan a nevük különbözteti meg őket.  Régen az okinavai szigeteken  voltak valami féle kempó vagyis ököl módszere, amit a helyiek csupán „kéz”-nek hívtak (rjúkjú nyelvben ti; japánul te vagy de), és kinai kempót viszont „kínai kéz”-nek neveztek (tóde).

14-ik század közepén, miután Csúzan királyság győzelmet aratott a két másik okinawai királysággal ellen, Só Hasi (1372-1439) egyesítette a szigeteket és megalkotta Rjúkjúi királyságot.  A Rjúkjúi királyság a kínai Ming dinasztia adófizetője volt, és diplomáciai kapcsolataik révén közelebbi kapcsolatban álltak a kínai és más délázsiai királyságokkal, mint Sziám, Szumátra és Jáva mint Japánnal.  Diplomáciai és gazdasági kapcsolataik révén a rjúkjúi emberekre rendkívül nagy hatással volt a kínai kultúra és a harcművészet.  A kínai testőrök, akik kínai követeket kísértek, magas színvonalúan kiképzett és tapasztalt elit katonák voltak, akiknek az volt a feladatuk hogy mindenütt jelenvaló kalózok támadásaitól megvédjék a követeket[5].  Amikor a kínai diplomaták sikeresen megérkeztek a Rjúkjú királyságra, akkor üdvözlő ceremóniát tartottak és a testőrök kinai kempó katát, kínai nevén taót mutattak be az ünneplő közönségnek.  Néhány Surite kata, mint például Vansú és Kószókun (Kúsankú/Kankú), azoknak a testőröknek a neve után kapták nevüket, akik ezeket a szigetlakóknak megtanították.[6]

Sitó-rjú Sodai Szóke, Mabuni Kenva (1889-1952) szerint „a budzsucu harcművészetnek a karate a törvényes örököse.” A fia, Kenei, két kijelentéssel bővítette miért a karate a búdó harci technikáinak az alapja.  
Először is a legalapvetőbb küzdőmódszer a pusztakezes harc.  Bármilyen fegyver, bottól, kardtól egészen a modern kori pisztolyig, a kéz meghosszabbításának tekinthető.  Ha valaki kénytelen üres kézzel harcolni, minden ami kárnyújtásra kerül, az valóban segíthet harci eszközként.  Ez lenne a logikus és történelmi kiindulópontja a különféle fegyveres harcok technikájának. A harcok során évszázadokon keresztül használtak mezőgazdasági eszközöket és más tárgyakat az okinavai szigeteken.
Másodszor pedig tiltott technikák nincsenek, hiszen a küzdelem célja az ellenfél végzetes megsebesítése volt. Az okinavaiak a Szacuma klán uralkodása alatt fegyverzeti tilalomban éltek.  Bár nem írásos formában, de az ősi fegyvernélküli élet-halál harc tudását titokban generációról generációra precízen átadtak.  A karate gyakorlása főként kata gyakorlásból ált, így csökkentve a sérülésveszélyt és egyben lehetővé téve a legnagyobb sérülést okozó technikák gyakorlását.  Mabuni Kenva gondolatai erről:    
 „Ha vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy a kata és a kumite oktatása során sportba kell váltani, és azokat a a modern időkbe való illeszkedés miatt a harcművészetek lényegétől el kell választaniuk, azt kell közölni velük, nem ismerik fel, hogy ez által az első lépést teszik egy nagyon súlyos tévedés felé, vagyis hozzájárulnak ahhoz, hogy a karate eredeti harcművészeti értékei megsemmisüljenek. Ne gondolja senki, hogy a kata és a kumite gyakorlat harci tartalmát javítani lehet azoknak akár a sporthoz, akár az élvezethez való megváltoztatásával.”[7]

A modern karate története azzal kezdődött, hogy oktatása megnyílt a tömegek számára.  1892-ben, az okinavai oktatási biztos, Ogava Sintaró felajánlotta Itoszu Ankó mesternek (1831-1915), hogy tanítson karatét egy középiskolában. Majd a Meidzsi-i minisztérium hamar felfedezte a karate fizikai edzésben való jelentőségét, és hivatalosan megengedte, hogy a karate testnevelés tárgyát képezze két állami iskolában.   Ettől kezdve a karate gyakorlása nagymértékben kezdett terjedni. Itoszu mester megszervezte a Suri-te stílust, és létrehozta saját Sórin rjút.  A változások előtt a karate nem volt olyan népszerű, és Itoszu mestere dodzsója nem volt nyitva mindenki számára.   Csak nagyon válogatott személyeknek engedte, hogy a diákja legyen, azoknak akik méltóak voltak ahhoz, hogy elsajátítsák és továbbadják a veszélyes tudást.  Mabuni Kenva 13 éves korában lett Itoszu mestere tanítványa.
19 éves korában a mester megengedte neki, hogy tanuljon Higaonna Kanrjú mestertől (1852-1916), aki ismert Naha-te stílusú mester volt. Higaonna mester kínai Fukien tartományba utazott.  Ott egy vízben fulladozó kisgyermeket megmentett, kiderült, hogy a kisgyermek nagyapja egy híres helyi kempó mester, Rjúrjú.  A nagy mester hálából elkezdett tanítani Higaonnát, majd ucsidesiként tekintette és egy évtized után visszatért Okinavára és létrehozta a Naha-te stílust a kínai tanulmányai alapján.  Mabuni Kenva Higaonna mester dodzsójában ismerkedett meg Mijagi Csódzsunnal, aki később,1934-ben megalapította a Gódzsú rjú stílust (kemény és lágy stílus, két ellentétes elemet képvisel).[8]  Mindketten Higaonna mester kedvenc tanítványaivá váltak, és a „Sárkány és Tigris” becenevét is kaptak.  Közöttük egész életen át tartó barátság alakult ki.  A Suri-te és Naha-te stílusok mellett Mabuni Kenva tanulmányozta Aragaki Szeicsó (1840-1920) mestertől rjúkjú kobudót, Tomari-te stílsut és Tanada Sinszaku (1851-1920) mestertől a kés technikákat.  Abban az időben nem volt megkülöböztető karate stílus, a karatékák nyíltan gyakorolták a technikájukat, anélkül, hogy bírálnak a másikat, és megtanították egymásnak, amit tudtak.[9] 

Funakosi Gicsin (1868-1957), a modern idők egyik legismertebb karate mestere, Aszato Ankó tanítvánja volt, aki Itoszu Ankóval gyakorolt Macumura Szokon mesternél.  Funakosi Gicsin az okinavai Sórei-rjút és Sórin-rjút gyakorolta.  Ő volt az aki 1922-ben az okinavai karate mesterek közül elsőként mutatta be a karatét a japán főszigeteken.  Ő volt az a személy, aki módosította a karate okinavai jelentését „kínai kéz”-ről „üres kéz”-re.  A „Sótó” (hullámzó fenyő) becenevét követően Funakosi Gicsin megalapította a Sótókan-nak (kan jelentése japánul csarnok vagy ház) nevezett stílsut, és Tokióban tanított. A Dai-Nippon Karate-Dó Kenkjűkai (Nagy Japán Karate-Dó Kutató Egyesület) nevő társulatot is létrehozta, a karatét kutatók számára.  Az egyesület nevét később Dai-Nippon Karate-Dó Sótókan –ra változtatta.[10]

1927-ben Kano Dzsigoró, a Kódókan Dzsúdó alapító atyja meglátogatta Mabuni Kenva dodzsóját Suriban, ahol ő és barátja, Mijagi Csódzsun bemutatta karate bunkait.  A bemutató megragadta Kanót és ragaszkodott ahhoz, hogy a karate kultúrát a japán főszigeteken honosítsák.  Mabuni Kenva 1928-ban rövid ideig tartózkodott Tokióban.  Funakosi Gicsin tiszteletére, aki már aktív karate tanár volt Tokióban, Mabuni délre, Oszakába költözött és megnyitotta Josukan dodzsóját, és Funakoshi példáját követve elkezdte a karatét egyetemeken oktatni.  Mabuni Kenva 1934-ben megváltoztatta stílusának nevét Hankó-rjú-ról (félig kemény stílus) Sitó-rjúra, két mestere Itoszu és Higaonna tiszteletére.  A stílust az Edo-korszaktól a modern kori harcművészetekig tanulmányozó intézmény a Dai-Nippon Butoku Kai (Nagy Japán Harcmvészeti Egyesület) 1939-ben ismerte el.[11] 

Mabuni Kenva, húsz éves koraiban rendőrtisztként szolgált az okinavai prefektúrában és munkájának köszönhetően számos lehetősége volt utazni az okinavai szigetekre.  Munkája mellett harcművészeti mestereket keresett fel, és minden időt igyekezett kihasználni, hogy a különböző mesterektől tanulhasson. Majdnem minden karatés, aki ismerte Mabuni Kenvát, úgy emlékezik rá, mint egy rendkívül szorgalmas szakember, aki soha nem hagyta abba a tanulást, és pontosan emlékezett minden technikájára, amit a mestereitől tanult.  20 éves korában állítólag már 23 katát elsajátította Itoszu mestertől.  1918-ban, 29 éves korában Mijagi Csódzsunnal együtt megalapították az Okinava Karate Kenkjűkait (Okinava Karate Kutató Egyesület), az első elismert szövetséget a karate tanulmányozására és fejlesztésére.  A kutató társaság mindenhonnan meghívott különböző mestereket, mint például Funakosi Gicsint, Gó Kenkit és Kjóda Dzsúhacut, akik a karate feljesztésében részt vettek.  Mabuni Kenva a Naha-te technikákat Miyagi Csódzsun segítségével csiszolta tovább.[12]  
Mabuni Kenva a harcművészetek iránti érdeklődése a kínai harcmúvészetekre valamint Bubisi tanulmányozására is irányult. Gó Kenki (1886-1940), a kínai Hakkaku-ken harcművészeti mestertől négy kínai eredető katát (Hakucsó, Haufa, Nípaipó és Pappúren) is elsajátított.  Mabunit kortársai kata szakértőként tisztelték.  Funakosi Gicsin 1938-ban megjelent könyvében így emlékszik Mabuni Kenwvára:
 „Mabuni Kenva gyermekkori barátom, a karate kiemelkedő kutatója és tanára.  Amikor még Okinaván éltünk, ő Suriban én Nahában, olyan fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy megszervezze a karatét gyakorlók táborát, hogy gyarkran enni és aludni sem volt ideje.  Sok ember kereste meg kérdéseivel, akik hallottak róla.  Melegszívű és barátságos volt, aki soha nem törődött a különböző stílusok és harcművészetek közötti konfliktusokkal.  Az életkorból fakadó hierarchia sem volt lényeges számmára, tisztelettudó  volt az idősebbekkel és a fiatalokkal is egyaránt.  Nem esett nehezére, hogy egy fiatalabbtól kérjen tanácsot, vagy segítséget, ha valamit nem tudott.  Ha valami újat tanult, azt a következő alkalommal bemutatta a többieknek, hogy saját maguk is taulmányozhassák és gyakorolhassák.  Túlhaladt a régi módszeren, ami titokban tartotta az ilyen tudást, szerette a nyitottágot, tudását mindenkivel meosztotta.  Nagyon régóta gyűjti a harcművészettel kapcsolatos anyagokat, ismerője minden pusztakezes módszernek.  Túlzás nélkül állítható, hogy ő a legnagyobb tudással rendelkező  karate mester.  Suri és Naha mesterei között találkozókat kezdeményezett, ahol mindig nyitott volt a kritikára is a visszajelzésekre.  Megfogadta a jó tanácsokat, és hajlandó volt feladni a rossz elképzeléseit.  Emiatt a tulajdonsága miatt mindenki tisztelte és csodálta minden oldalról.  Nem ismerek senkit, aki rossz vélseménnyel lenne róla.” [13]  
Jósúkan dodzsójában Mabuni Kenva üdvözölte a harcművészeket, többek között Ócuka Hironorit (1892-1982), Vadó rjú alapító atyját (1933),[14] aki Sótókan stílust és Sindó Josin rjú dzsúdzsucut társította az új stílusában, valamint az Aikidó alapító atyját Uesiba Moriheit (1883-1969) és Fudzsita Szeikót a Koga rjú nindzsucu 14ik nagymesterét.  Kitüntetés volt Mabuni Kenva számára, amikor Funakosi Gicsin elküldte fiá Gigót a Jósúkan dodzsóba.  Gigo Mabuni Kenvától tanult katákat, mint példáúl a Pinan katák, és az ősi Uszeisi (Godszúsihó) és Unsú.   Funakoshi mindig azt mondta: „Ha kérdéseid vannak katával kapcsolatban, kérdezd meg Mabunit.”[15]

A második világháború után, 1948-ban Funakosi tanítványai létrehozták a Japán Karate Szövetséget, Funakosit pedig kinevezték a szervezet tiszteletbeli vezetőjének.  A gyakorlatban azonban ezt a szervezetet Nakajama Maszatosi (1913-1987) vezette.  Ez volt az a kezdet, amellyel a karate térhódítása Japánon kívűl elindult.  Nakajama számos karate tankönyvet írt, amelyek a harcművészet népszerűsítésére szolgáltak.  A Sótókan karate világszerte történő elterjesztésének zászlóvivője Nakajama Funakosi Gicsin közvetlen tanítványa volt. A régi időkben a karate mesterek úgy tanították a tanítványait, hogy „így csinálj, így mozogj...”.  A japán születésű Nakajama volt az a személy, aki a karate mozgalmát, valamint a kata és a kumite versenysorozatot a tankönyvek segítségével rendszerezte.   Továbbá, létrehozta a JKA oktató gyakornokprogramot, ahonnan a lediplomázott ügynököket az egész világra küldtek és új Sótókan alcsoportokat alapítva növelte a tagságot.[16] 
 
Európa csak a 20.-dik század 60-as éveiben ismerkedhetett meg karatéval.  A megváltozott sportkarate népszerűsége tovább nőtt, amikor 1970-ben megrendezték az első világbajnokságot, és bizonyára új lendületet kap, mint versenysport a 2016-os Riói Olimpián a Nemzeti Olimpiai Bizottság döntését követően, melynek alapján a WKF karate bekerült a 2020-as Tokiói Olimpiára.  2024-ben már az integrált karate is részt vehet az Olimpiai játékokon.

Szerző: Hollósi Anna Marie
[1] Kimura Kuranosuke, 空手道入門. Kin-ensha, Tokyo, 1978.
[2] Oyama Masatatsu, 空手を始める人のために.  Ikeda, Tokyo, 1971.
[3][3] Mabuni Kenei, Ed. by Molina, Carlos. Empty Hand The Essence of Budó Karate. Palisander, Germany, 2009.
[4] Mabuni Kenei, Ed. by Molina, Carlos. Empty Hand The Essence of Budó Karate. Palisander, Germany, 2009.
[5] Nishiyama Hidetaka, Richard C. Brown, Karate The Art of „Empty Hand” Fighting. Tuttle, Tokyo, 1960.
[6] Mabuni Kenei, Ed. by Molina, Carlos. Empty Hand The Essence of Budó Karate. Palisander, Germany, 2009.
[7] Mabuni Kenei, Ed. by Molina, Carlos. Empty Hand The Essence of Budó Karate. Palisander, Germany, 2009.
[8] https://ja.wikipedia.org/wiki/%E5%AE%AE%E5%9F%8E%E9%95%B7%E9%A0%86
[9] Pál György, Szabó István, Dento Shito Ryu Karate Do.  Szalprint Kft, Budapest, 2015.
 
[10] https://ja.wikipedia.org/wiki/%E8%88%B9%E8%B6%8A%E7%BE%A9%E7%8F%8D
[11] Pál György, Szabó István, Dento Shito Ryu Karate Do.  Szalprint Kft, Budapest, 2015.
[12] Mabuni Kenei, Ed. by Molina, Carlos. Empty Hand The Essence of Budó Karate. Palisander, Germany, 2009.
[13] Pál György, Szabó István, Dento Shito Ryu Karate Do.  Szalprint Kft, Budapest, 2015.
[14] https://ja.wikipedia.org/wiki/%E5%92%8C%E9%81%93%E6%B5%81
[15] Pál György, Szabó István, Dento Shito Ryu Karate Do.  Szalprint Kft, Budapest, 2015.
[16]https://ja.wikipedia.org/wiki/%E4%B8%AD%E5%B1%B1%E6%AD%A3%E